2024 nyarán, hajnali 4 órakor egy fürdőkádban ültem, és azon gondolkodtam, hogy be kellene-e mennem az ügyeletre, miután már nyolc órája folyamatosan húgyúti fertőzéshez hasonló tüneteim voltak. Egy meleg fürdő az utolsó próbálkozásnak tűnt, hogy enyhítsem a fájdalmat, mielőtt Ubert hívnék egy kórházba a németországi Kölnben, ahol éppen egy független filmen dolgoztam.
Néhány órával később a kórházban megérkeztek a vizsgálati eredmények: enyhe fertőzést állapítottak meg. Amoxicillint kaptam, majd visszamentem a hotelbe, és végre sikerült aludnom egy kicsit. De a történet itt nem ért véget — sőt, még több mint egy évig tartott. Az a nap csupán egy hosszú és megterhelő út kezdete volt a valódi diagnózis felé.
A film teljes forgatását úgy csináltam végig, hogy folyamatosan sürgető vizelési ingert és gyakori vizelési kényszert éreztem. Visszatértem a kórházba, ahol újabb antibiotikumokat kaptam. Az orvosok csak széttárták a kezüket, és úgy tűnt, kevésbé foglalkoznak az ügyemmel, mivel nem voltam állandó lakos. Egy ultrahangvizsgálat kizárta a ciszták lehetőségét. Felhívtam az otthoni orvosaimat is tanácsért, de az sem vezetett eredményre. Öt hosszú héten át senki sem tudott segíteni rajtam. Érzelmi támogatásért az édesanyámhoz és a barátomhoz fordultam üzenetekben, miközben az Instagramon a „Close Friends” listámon naponta osztottam meg a belső körömmel a kétségbeejtő egészségügyi állapotomról szóló frissítéseket.
A film forgatása befejeződött, és a 12 órás hazafelé tartó repülőúton messze ültem a mosdótól. Bevettem egy Xanaxot, és vártam, hogy hasson, miközben hatszor kellett felmennem a mosdóba, mielőtt végre el tudtam aludni. Abban az időszakban sajnos a szorongáscsökkentő gyógyszer volt az egyetlen dolog, ami lehetővé tette számomra a pihenést – az egyetlen, ami valamennyire csillapította azt a sürgető vizelési ingert, amely három-öt percenként jelentkezett. Az élmény után a repülés komoly szorongást kiváltó tényezővé vált számomra – és ez a mai napig így van.
