2024 nyarán, hajnali 4 órakor egy fürdőkádban ültem, és azon gondolkodtam, hogy be kellene-e mennem az ügyeletre, miután már nyolc órája folyamatosan húgyúti fertőzéshez hasonló tüneteim voltak. Egy meleg fürdő az utolsó próbálkozásnak tűnt, hogy enyhítsem a fájdalmat, mielőtt Ubert hívnék egy kórházba a németországi Kölnben, ahol éppen egy független filmen dolgoztam.
Néhány órával később a kórházban megérkeztek a vizsgálati eredmények: enyhe fertőzést állapítottak meg. Amoxicillint kaptam, majd visszamentem a hotelbe, és végre sikerült aludnom egy kicsit. De a történet itt nem ért véget — sőt, még több mint egy évig tartott. Az a nap csupán egy hosszú és megterhelő út kezdete volt a valódi diagnózis felé.
A film teljes forgatását úgy csináltam végig, hogy folyamatosan sürgető vizelési ingert és gyakori vizelési kényszert éreztem. Visszatértem a kórházba, ahol újabb antibiotikumokat kaptam. Az orvosok csak széttárták a kezüket, és úgy tűnt, kevésbé foglalkoznak az ügyemmel, mivel nem voltam állandó lakos. Egy ultrahangvizsgálat kizárta a ciszták lehetőségét. Felhívtam az otthoni orvosaimat is tanácsért, de az sem vezetett eredményre. Öt hosszú héten át senki sem tudott segíteni rajtam. Érzelmi támogatásért az édesanyámhoz és a barátomhoz fordultam üzenetekben, miközben az Instagramon a „Close Friends” listámon naponta osztottam meg a belső körömmel a kétségbeejtő egészségügyi állapotomról szóló frissítéseket.
A film forgatása befejeződött, és a 12 órás hazafelé tartó repülőúton messze ültem a mosdótól. Bevettem egy Xanaxot, és vártam, hogy hasson, miközben hatszor kellett felmennem a mosdóba, mielőtt végre el tudtam aludni. Abban az időszakban sajnos a szorongáscsökkentő gyógyszer volt az egyetlen dolog, ami lehetővé tette számomra a pihenést – az egyetlen, ami valamennyire csillapította azt a sürgető vizelési ingert, amely három-öt percenként jelentkezett. Az élmény után a repülés komoly szorongást kiváltó tényezővé vált számomra – és ez a mai napig így van.
A repülőtérről egyenesen egy urológushoz mentem Los Angelesben, bőröndökkel a kezemben, ahol először helyeztek fel katétert. A kellemetlen, csípő fájdalom közben visszatartottam a könnyeimet, majd utána üzenetet írtam anyukámnak, hogy nem hiszem el, hogy ez még mindig a testemmel történik. Bár fájdalmas volt, úgy éreztem, ez talán végre egy lépés a megkönnyebbülés felé, most, hogy újra otthon vagyok.
A vizelettenyésztés eredménye azonban negatív lett – nem húgyúti fertőzésről volt szó, és az a megkönnyebbülés, amit elképzeltem, gyorsan szertefoszlott.
A következő hónapokat valahogy átvészeltem, AZO-n és Xanaxon élve, miközben egy urogynekológushoz próbáltam időpontot szerezni. Ismét visszamentem a kórházba, attól tartva, hogy talán egy veszélyes fertőzést hagyok figyelmen kívül, amely akár a veséimig is eljuthat. Válaszok nélkül küldtek haza.
Valahogy még kétszer elutaztam Európába ebben az időszakban, a legnagyobb fájdalmaim közepette. Emlékszem, amikor a velencei filmfesztiválon leszálltam egy hajóról, teljes estélyi ruhában és sminkben, és arra gondoltam: ha ezek az emberek csak tudnák, hogyan érzem magam éppen most. Furcsán szórakoztatónak találtam, hogy kívülről egyáltalán nem látszott a fájdalmam. Mosolyogtam, pózoltam, beszélgettem, és csendben félrevonultam, amikor nem tűnt feltűnőnek, hogy a mosdóba kell mennem. Nagyon tudatos lettem azzal kapcsolatban, milyen furcsán nézhet ki, hogy ilyen gyakran kérek elnézést. Emiatt sokszor tovább tartottam vissza a kellemetlenséget, mint kellett volna, csak hogy elkerüljem a kérdő tekinteteket.
Hónapoknyi keresgélés után az interstitialis cystitis lett a legvalószínűbb diagnózis. Elkezdtem egy hathetes kezeléssorozatot, amely hólyaginstillációkból állt: hetente katétert helyeztek fel, majd szteroidot juttattak közvetlenül a hólyagomba. Az egyik utolsó alkalommal a katétert nem helyezték elég mélyen a hólyagomban. Amikor felálltam, a gyógyszer végigfolyt a lábamon és a padlóra csöpögött. Kidugtam a fejem az ajtón, és szóltam az orvosomnak. Újra el kellett végeznie a kezelést. Amikor a tünetek továbbra sem javultak, cisztoszkópiát végeztek a hólyagomon, amely gyulladást mutatott, de konkrét választ nem adott.
A megkönnyebbülés végül a medencefenék-terápia révén érkezett. Minden egyes kezelés egy-két napra enyhítette a tüneteimet. Így hónapokon át hetente jártam terápiára, egészen addig, amíg a munkám miatt ismét el nem kellett utaznom.
Az egyik kezelés során a medencefenék-terapeutám megkérdezte, hogy gondoltam-e valaha arra, hogy a tüneteim mögött endometriózis állhat. Az előtte felkeresett körülbelül nyolc orvos közül egyik sem említette ezt a lehetőséget. Kissé bizonytalanul hoztam szóba a dolgot az urogynekológusomnál, attól tartva, hogy esetleg elutasít majd. Semlegesnek tűnt a kérdéssel kapcsolatban, de adott egy nevet egy orvoshoz, aki minimálisan invazív nőgyógyászati ellátásra specializálódott. Először ultrahangvizsgálaton vettem részt, majd MRI-re küldtek.
Az eredmények néhány nappal később érkeztek meg, miközben éppen vérvételről tartottam hazafelé: „Adenomiózis. Endometriózis nem észlelhető.” Rákerestem a „adenomiózis” szóra, és az egyik felsorolt tünetnél megdermedtem: meddőség. Nem terveztem gyermeket a következő néhány évben, de tudom, hogy a jövőben szeretnék, és hirtelen úgy éreztem, mintha a jövőbeli terveim meginogtak volna. Hazamentem, felébresztettem a barátomat, és a karjaiban sírtam. Megkérdezte, mi történt, de abban a pillanatban sem szavaim, sem energiám nem volt elmagyarázni. Csak tartott, miközben a fájdalomtól, a zavarodottságtól és a frusztrációtól sírtam.
Később volt egy kontrollbeszélgetésem az orvosommal a diagnózisról, ahol meglehetősen könnyedén megjegyezte: „Általában a nők méheltávolítást végeztetnek, hogy kezeljék a fájdalmukat.” Én ekkor 28 éves voltam. Ráadásul nem is voltak meg az adenomiózis klasszikus tüneteim – így semmi sem tűnt logikus magyarázatnak a tartós hólyagfájdalmamra.
A medencefenék-terapeutám arra biztatott, hogy beszéljek egy endometriózis-sebész szakorvossal, hogy több információhoz jussak. Addigra már annyi vizsgálaton estem át – megszúrtak, nyomkodtak, vizsgáltak, csíptek, katétereztek –, hogy alig bírtam elviselni a gondolatot is, hogy egy újabb pár kék gumikesztyű közelítsen felém. Ráadásul egyre nagyobb frusztrációt éreztem azokkal az orvosokkal szemben, akik nem voltak biztosítás által fedezve, hosszú várólistáik voltak, és nem kínáltak valódi megoldásokat. Akkor már az ötödik évébe léptem annak a hosszú egészségügyi küzdelemnek, amely a COVID után kezdődött. A vérvizsgálataim és egyéb tesztek folyamatos gyulladást mutattak, de soha nem kaptam egyértelmű autoimmun diagnózist.
Egy 80 perces konzultáción vettem részt egy endometriózis-sebészettel foglalkozó orvossal, aki a beszélgetés és a kismedencei vizsgálat után laparoszkópos műtétet javasolt diagnosztikai céllal, és az endometriózis eltávolítását, ha találnak ilyet. Újra felkerestem a nőgyógyászomat, aki figyelmeztetett, hogy a műtét során akár az is kiderülhet, hogy egyáltalán nincs semmi. A gondolat, hogy felébredek a műtét után, és azt mondják: mindez hiába volt, lett a legnagyobb félelmem. Azt is hozzátette, hogy az endometriózis gyakran visszanő, és mivel ekkor már fontolgattam a petesejtjeim lefagyasztását, az ehhez szükséges ösztrogéninjekciók valószínűleg ismét fellángolást okoznának. Igyekeztem nem sírni a rendelőben.
Ehelyett a fogamzásgátló tablettát javasolta. Évekkel korábban már spirálra váltottam, mert gyanítottam, hogy a tabletta hatással van a súlyomra és a hangulatomra. A pszichiáterem arra is figyelmeztetett, hogy a tabletta 40 százalékos eséllyel tovább súlyosbíthatja a már így is krónikus depressziómat. Ráadásul néhány hónappal korábban eltávolíttattam a spirált, arra az eshetőségre, hogy talán hozzájárul a hólyagproblémáimhoz, és azóta élveztem, hogy hormonmentes vagyok. Úgy jöttem ki az orvosi rendelőből, hogy azt éreztem: a tablettát inkább azért ajánlják, hogy elcsendesítsék a problémát – nem azért, hogy megoldják.
2025 tavaszát és egész nyarát azzal töltöttem, hogy azon gondolkodtam, vállaljam-e a műtétet. Egy másik sebésszel is konzultáltam másodvéleményért, aki azt mondta, a műtét nem szükséges, inkább kezdjek el fogamzásgátlót szedni a tünetek kezelésére.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sosem voltam az a típus, aki beéri ideiglenes, „sebtapasz” jellegű megoldásokkal. Ha van egy mögöttes probléma, meg akarom találni. Nem később, nem majd egyszer – hanem most. Nem álltam volna le addig, amíg nem kapok válaszokat.
Az endometriózis-sebészem türelmes volt velem, és amikor elbizonytalanodtam a laparoszkópos műtéttel kapcsolatban, a kérésemre újra elvégzett egy kismedencei vizsgálatot. A véleménye a műtéttel kapcsolatban azonban nem változott.
December 4-én hajnali 3:50-kor ébredtem fel. A barátom vitt el minket a kórházba az 5 órás felvételre. Nyugodtnak és felkészültnek éreztem magam. Tudva, hogy intubálni fognak, megkérdeztem, bevihetek-e ajakbalzsamot a műtőbe; nem szerettem volna kiszáradt ajkakkal felébredni. Az altatóorvos nevetett, és azt mondta, még soha senki nem kérdezett ilyet.
Amikor a műtét után kábán ébredeztem, a sebészem az ágyam végénél ült. A beszédem kissé összefolyó volt, de megkérdeztem:
„Megtalálták?”
„Találtunk endometriózist” – válaszolta.
Abban a pillanatban igazolva éreztem magam. A több mint egy éven át tartó fájdalmam, kellemetlenségem és szenvedésem többé nem volt megválaszolatlan kérdés.
Megerősített endometriózis- és adenomiózis-diagnózissal tértem haza. A műtéti fotóimat összetűzve kaptam meg, tollal bekarikázva rajtuk a látható elváltozásokat, köztük egy váratlan cisztát, amelyet eltávolítottak, valamint két sérvet is. Az orvosok a vakbelemet is kivették. A következő napokat a kanapén töltöttem, gyógyszerek hatása alatt, félig alva, miközben a barátom és a kutyám mellettem voltak. Szerencsére annyira felépültem, hogy az ünnepekre haza tudtam utazni a családomhoz.
A diagnózisomról az Instagramon is írtam, és ezzel valóságos üzenetáradat indult: nők ezrei írtak nekem privát üzenetet és SMS-t a hasonló tapasztalataikról. A történetem megosztása oda vezetett, hogy egy barátnőm végül ugyanennél a sebésznél kapott diagnózist, miután korábban számos orvos figyelmen kívül hagyta. Szívszorító és nyugtalanító látni, mennyire általános jelenség, hogy a nők fájdalmát nem veszik komolyan, és félresöprik. Szerencsés voltam, hogy a diagnózisom nem tartott több évig – pedig sokaknál ez történik.
Nem tudom, mit hoz a jövő az elkövetkező években ezzel a betegséggel kapcsolatban, sem azt, hogyan alakul majd a termékenységem vagy a hólyagfájdalmam. Azt viszont tudom, hogy nem túlzó volt a panaszkodásom, és nem képzeltem a fájdalmamat. Ami a testemmel történt, nagyon is valós volt, és sokkal hamarabb komolyan kellett volna venniük.
A nők fájdalma nem kellemetlenség, és soha nem szabadna így kezelni. Azért osztottam meg a történetemet, hogy bátorítsam és támogassam azokat a nőket, akik hasonló fájdalmat élnek át – hogy ne hagyják magukat elhallgattatni, és ne fogadják el ezt normálisnak. Ha kiállsz magadért, az előrevihet valahová, ezért kérlek, ne add fel.