INSTYLE — Igazi Szűzként emlékeztet minket arra, hogy a hírességek is emberek: nem tökéletesek, érzékenyek. A karakterek, akiket eljátszik, olyanok, mint ő maga; nem arra vágynak, hogy megértsék vagy elemezzék őket, hanem arra, hogy türelemmel és együttérzéssel figyeljék őket.
Miután hét éven át alakította Betty Coopert a Riverdale-ben, Lili más útra lépett: olyan filmek felé, amelyek nem rohannak, hanem valóságosak, sebezhetőek és őszinték. A Hal & Harper pontosan ilyen. Egy Cooper Raiff-produkció, amelyben nemcsak főszereplő, hanem társproducer is, és ezt tartja karrierje legőszintébb projektjének, egyben az egyik legbüszkébb munkájának. A forgatás szünetében Lili Reinhart Montrealból jelentkezik be. Természetesen helyezkedik el, és elmosolyodik, amikor megkérdezem, hogy van. L: „Hiányzik Los Angeles” – mondja lassan, mintha a szavak súlyt hordoznának. – „Hiányzik az otthonom.” Furcsa, de bár színésznő vagyok – és 12 éves korom óta az vagyok – egyre inkább azt érzem, hogy a személyiségem minden egyes vonása ellentmond ennek. M: Hogy vagy most, ebben a pillanatban? L: Jól vagyok, bár ma hajnal háromig egy szexjelenetet forgattunk a filmhez, amin most dolgozom. Honvágyam van. **M: El tudom képzelni, hogy folyton változol, és ez kimerítő lehet. Ma, ebben a pillanatban hogyan definiálnád azt, hogy „otthon”? A Hal & Harper többek között pont arról szól, hogy mit jelent ennek a súlya, és hogyan értelmezzük újra, amikor már nem a ház fizikai terére gondolunk… L: Igen, a Hal & Harper pontosan erről szól: ki a te érzelmi otthonod, és mi a fizikai otthonod. Például az apa története, akit Mark Ruffalo alakít, arról szól, hogy eladja azt a házat, ahol felnevelte a gyerekeit, miközben ők azzal küzdenek, hogy mit is jelent számukra az „otthon”. Harper számára az otthon a család kellene, hogy legyen – vagy a társad, ha van. De mi történik akkor, ha elhidegültetek egymástól? Megrendül az otthonod alapja. M: Hogyan kerültél a projektbe? L: Nem sokkal azután, hogy véget ért a Riverdale, elkezdtük forgatni a Hal & Harper-t. Ez két éve volt. Amikor megismertem Coopert, már láttam a Cha Cha Real Smooth-ot, és imádtam, így nagyon izgatott lettem, amikor hallottam róla. Már az első találkozásunknál elképesztő volt az összhang. A beszélgetés után elküldte nekem az első epizód forgatókönyvét, amit azonnal felfaltam. Aztán egy darabig nem küldte a többit – végül 300 oldalt kaptam meg, amit egy Los Angeles–Vancouver repülőúton olvastam el, amikor a Riverdale utolsó évadát mentem vissza forgatni. Ez volt a legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam, és szomorú voltam, amikor befejeztem, mert nem akartam, hogy vége legyen. Nem kellett, hogy bárki meggyőzzön – beleszerettem a projektbe. M: Milyen volt Harper szerepét játszani, különösen a szerelmi történetét? L: Harper volt az első leszbikus nő, akit eljátszottam. Nekem, mint biszexuális embernek, aki volt már nővel, ez természetesnek érződött. Imádtam, mert a művészet lehetőséget ad arra, hogy kifejezd azokat a részeidet, amelyek léteznek. Még ha most heteroszexuális kapcsolatban is élek, és szeretem a párom, attól még nem vagyok kevésbé queer. Egy meleg karakterhez nem állok hozzá másképp, mint egy heteroszexuálishoz. A szerelem, az szerelem. M: Gyakran idealizálják vagy irreálisan ábrázolják a queer reprezentációt, de a Hal & Harper-ben nyers és őszinte. L: Harper története egy olyan nőről szól, aki egész életében másokat helyezett előtérbe, és most végre próbálja önmagát választani. Nem feltétlenül egészséges módon teszi ezt, de valóságos. Ez az, amit a legjobban értékelek Cooper forgatókönyvében: egy olyan nőt mutat be, aki nem tökéletesen csinál mindent, aki küzd, és nem mindig győz. Ez nagyon is valóságos. A legnépszerűbb sorozatok gyakran ilyen karaktereket mutatnak be – gondolj csak a Girls-re vagy a Fleabag-re. De nehéz ilyen történeteket készíteni, mert a döntéshozók azt hiszik, hogy a közönség csak egyféle tartalomra kíváncsi… pedig a mozipénztár épp az ellenkezőjét mutatja. Az ipar mégis démonizálja a női karaktereket… Carrie Bradshaw-t jobban utálják, mint Heisenberget. M: Hogyan tudsz érzelmileg nem túlságosan bevonódni a karaktereidbe? L: Általában jól megy a szétválasztás – hogy ki vagyok én, és ki a karakter. Az is segít, hogy nem a saját ruháimat viselem, és hogy a szöveg előre meg van írva. Cooper, mint író és rendező, megengedte, hogy változtassunk a párbeszédeken, de az ő dialógusai annyira jók voltak, hogy alig akartam bármit is módosítani. A saját élményeimet viszont felhasználom az érzelmek megjelenítéséhez. Ha sírok egy jelenetben, akkor tényleg érzek valamit. A memóriámból keresek elő emlékeket, hogy hiteles legyen. Három hónapig forgattunk, így sok időt töltöttem Harperrel. Az ő szomorúsága az én szomorúságommá is vált. De amikor visszatérek, nem vagyok depressziós… még ha az utolsó jelenet leforgatása brutális is volt számomra. De hát, kiváltság Mark Ruffalo karjaiban sírni. M: Hogyan tartod meg az egyensúlyod? Vannak önápolási szokásaid? L: A mobiltelefonom rabja vagyok, és néha nehezen tudok jelen lenni. Pedig a színészkedésnek pont a jelenlétről kellene szólnia – amikor a kamera rád szegeződik, és elmondod a soraidat, az a legintimebb pillanat. Ez visszahoz a középpontomba. Tom Bateman, a jelenlegi filmemben a partnerem, alig használja a telefonját a forgatáson, és nagyon inspiráló számomra. Ez valami, amin én is szeretnék dolgozni.
|