Az előző bejegyzésben meséltem nektek arról, hogy hétfőn kedvencünk részt vett a a ‘The Women’s Health Lab’ eseményen és most végre előkerültek részletek a beszélgetésből.
A mentális egészséggel kapcsolatos küzdelmek, például a depresszió, a szorongás és a kényszerbetegség destigmatizálásának nehéz munkája időnként olyan közszereplők kezébe kerülhet, akik úgy döntenek, hogy nyíltan beszélnek saját tapasztalataikról. És 2025-ben Lili Reinhart színész és Lizzy McAlpine zenész élen járnak ebben. A Hearst Magazines második éves Women’s Health laborján New Yorkban a művészek leültek a Cosmopolitan főszerkesztőjével, Willa Bennett-tel, hogy elmondják, miért kötelezték el magukat amellett, hogy rajongóik tudatában legyenek annak, hogy nem mindig csak boldog gondolatokról van szó, még híres arcokként sem.
„12 éves koromban diagnosztizáltak nálam depressziót és szorongást, így fél életemet ezzel éltem le” – mondta Lili. „Bár nem tekintem ezt az identitásom részének, de a történetem része. Így amikor elkezdtem interjúkat készíteni, szervesnek éreztem, hogy beszéljek a mentális egészségemmel kapcsolatos tapasztalataimról. Nem mintha nem beszéltek volna más emberek is a szakmában a mentális egészségükről, de én akkoriban 19 éves voltam ebben a nagy műsorban, és azt hiszem, az emberek meglepődtek, hogy képes vagyok depressziót érezni. Szóval folyamatosan arra biztattak, hogy beszéljek róla.”
„Furcsa egyensúly van aközött, hogy nyíltan akarsz beszélni a mentális egészségedről, de azt is megérted, hogy a közösségi média milyen rossz hatással lehet a mentális egészségedre. Próbálok nyílt és őszinte lenni azzal kapcsolatban, ha éppen egy gödörben vagyok.”
Ami Lilit illeti, a színészkedést hasznos kapunak tartja, amely megkönnyíti számára, hogy érzelmileg könnyedén viselkedjen a forgatáson. „Néha egy kamera az arcomban furcsa módon engedélyt ad nekem. Tudom, hogy bármilyen érzelmet is mutatok be a filmen, azt megörökítik, és az emberek talán meglátják benne magukat. Szóval ez szinte engedélyt ad arra, hogy a legteljesebb mértékben hagyjam magam érezni.”
„A depresszióra úgy tekintettem, mint egy sárkányra, amit le kell győzni, nem pedig mint valamire, amivel szemben meg kell tanulnom együtt érezni. Mindig is arra törekedtem, hogy jobban érezzem magam – kipróbáltam a gyógyszereket, a terápiát, a reikit és az összes ilyen különböző energetikai gyógyító munkát -, de nem azért, hogy ez legyen a végcél: „így kell lennem, hogy boldog legyek”. Inkább arról van szó, hogy ‘Hogyan tudom ezt kezelni, és hogyan tudok együtt élni ezzel a dologgal, ami a részem és a létezésem része?’”.”
„Ha együttérzéssel és empátiával [közeledtem] felé, talán ez egy kicsit elfogadóbbá tette volna a fiatalabb énemet, amikor 12, 13 éves voltam, és nem igazán értettem, hogy miért érzem úgy, ahogy érzem magam.””